Holmi 2009. június [antikvár]

Vas István A BOLDOG KOLTO Jegyzetek Radnóti Miklósról „Zum Eleiben ich, zum Scheiden Du erkoren, Gingst Du voran - und hast nicht viel verloren." (Goethe: An Werther) Ősz végén, valamivel aztán, hogy testét, húsz-egynéhányad magával, belehányták abba a felületesen megásott gödörbe, Abdán, többször próbáltuk az időt múlatni itthon egy újfajta társasjátékkal. Azt találgattuk, hogy a barátok, ismerősök közül ki marad életben, ki nem. Akik ebben az időtöltésben részt vettek, azok persze, még ha csak a játék tartamára is, elfogadták azt a feltevést, hogy ebben a lefolyt és még következő általános öldöklésben sem a puszta véletlen dönt az egyedek életéről, hanem olyan tényezők, amelyeket a jellemből, az addigi életpályából ki lehetett olvasni. A találgatások során Miklóst habozás nélkül az életben maradók közé soroltam, s nem valami határozatlan benyomás és megérzés alapján, hanem olyan okok következtében, melyeket logikusan ki is tudtam fejteni. Azt hittem, hogy az élet, különösen az, amelyet akkor várni lehetett, senki számára se tartogat határozottabb és pozitívabb értelmet, mint éppen neki. Házasságának összhangját mindenki ismerte. De talán senki se tudta úgy, mint én, mennyire hitt a saját pályájában és feladatában: a költészetben általában és külön a magáéban is. Szavakon töprengő, sorokon kínlódó költő volt, de az egésznek felsőbbségében és értelmében vagy a saját tehetségében eszébe sem jutott kételkedni, S ha köztudomású volt is, milyen türelmetlenül és fenntartás nélkül várta az új rendet - s nem csupán az utolsó évek szorongatottságában -, azt nyilván csak én éreztem, hogy költői természete milyen könnyen és szépen tudna ahhoz alkalmazkodni. Az elégedetlenség, a keserű hang, a lázadó magatartás csak becsületességének és a kor körülményeinek következménye volt, ő maga voltaképpen szerencsétlen korba született utóda azoknak a szerencsés latin költőknek, akik valamely megadott és esetleg többször is változtatott „vonal" követését termékenyen tudták összeegyeztetni a legnemesebb költői igénnyel és gyakorlattal. Igen, tudtam, amit talán ő se tudott egész határozottan, hogy tehetségének alapirányzata hivatalos költővé rendelte őt, s hogy ha lett volna rendszer, mely halvány reményt nyújtott volna arra, hogy becstelenség nélkül lehet vele békülni, ő annak az irányzatnak minden megalkuvás és el-züllés nélkül kenetet és aranyfedezetet adott volna, akár utolsó verseiben a „hitves" szónak. Végül nem is volt ügyetlen ember. Költő voltához képest elég eszélyesen rendezte életét. Sőt alkalmam volt együtt tölteni vele néhány heti munkaszolgálatot, és tapasztalhattam, hogy kézügyessége, rendszeretete, közvetlen, barátkozó természete és kedélye megkönnyítették számára ezt a megpróbáltatást is. Hádzsákjában mindig mindent megtalált, a piszkos, megalázó várakozásokat tréfálkozva tűrte, s ha gyönge testalkata volt is, és tudtam, hogy sérvvel és visszerekkel indult neki a szerbiai munkatá-