Győztesek, legyőzöttek, áldozatok [antikvár]

A kamarakiállítás műfaja jól behatárolt témát kíván. Ha a kiállítás központjában - híven a sorozat címéhez - egy géniusz remekműve áll, akkor ez a körülhatárolás máris meglehetősen nehéz. A nehézség pedig abból következik, hogy minden igazi remekmű kollektív és egyéni képzetek egyszeri koncentrátuma, amelynek titkaiból mindig több a kifürkészhetetlen vagy csak sejthető, mint az egyértelműen megfejthető. A kimagasló alkotások hiteles értelmezésének már puszta esélyét sem könnyű megteremteni. Caravaggio Dávid és Có/iátja esetében ez olyan művek alkotta környezetet jelentene, amelyet hiánytalanul a világ egyetlen múzeuma sem lenne képes biztosítani. Együtt kellene bemutatni megannyi méltán híres Dávid-ábrázolással, köztük Donatello, Verrocchio, Michelangelo és Bernini szobraival, Caravaggio mestereinek, Simoné Peter-zanónak és Giuseppe Cesarinak a képeivel, szülőföldjének, Lombardiának jó néhány 16. századi festészeti alkotásával, a római manierizmusnak azokkal a legjellegzetesebb produktumaival, amelyektől az úttörő tehetség tévedhetetlen ösztönével és egyben tudatos választásával messze eltávolodott, nemkülönben a bolognai Carracciak klasszicizáló reformtörekvéseinek tanúbizonyságaival. Ha egy ilyen program, legalábbis teljességében, megvalósíthatatlannak tűnik is, lehetséges Caravaggio művét tematikusan összefüggő környezetbe helyezni. A téma szerinti csoportosítás felszínesnek, a lényegtől távolinak tűnik, de csak látszólag az. A tematikai rokonság ugyanis könnyen és jól láthatóvá teszi a stílusok és a hozzájuk tartozó tartalmak izgalmas sokféleségét, a közösben az egyedit, az ismétlődőben a személyeset. Elsőnek is a „felszínről" szólva: a kiállítás elgondolásakor az egyik téma szinte vonzotta, kikövetelte a másikat. A hős Dávid, az Úrtól felkent pásztorfiú, a filiszteus óriás legyőzője mellé odakívánkozik Judit, a bátor özvegy, aki az ellenséges asszír sereg félelmetes vezérét, Holofer-neszt fondorlattal ölte meg. Az ótestamentumi Juditnak és az Újszövetség Saloméjának, aki anyja gonosz kívánságát teljesítve, Keresztelő Szent János fejét kérte tánca jutalmául, eredetileg ugyan semmi köze egymáshoz, de éppen a reneszánsz kori bibliamagyarázat, irodalom, művészet és közgondolkodás szoros rokonságot teremtett közöttük, látni fogjuk, hogy miképpen. Judithoz hasonlóan Jáel sem habozott tőrbe csalni és halálba küldeni hazája ellenségét, a kánaáni vezért, Sziszerát. A férfira végzetet hozó ótestamentumi asszonyok között van Delila is, aki