Diadalmenetek/Triumphi [antikvár]

Előszó 1944-ben, Kassán a Veritas nevű kiadónál megjelent egy mára - méltatlanul -elfeledett költő, Kolos Marcell műfordításkötete, az Árion Lantján. Van benne egy híres Petrarca-szonett átültetése is; a Rerum Vulgaríum FYagmenta 16. darabja, amelyet általában Sárközi György vagy Csorba Győző fordításában ismerünk. Engedtessék meg, hogy most Kolos Marcell magyarításában idézzem, mivel a legszorosabban kapcsolódik a Triumphi utolsó, 12., a Triumphus Etemitatis (Az örökkévalóság diadalmenete) című részében megfogalmazott záróképhez, amely a legélesebb fényt veti az egész nagyszabású epikus kompozíció egészére. Mövesi 1 vecchierel Indúl az agg, sápadtan, ősz hajával, Az édes helyről, hol töltötte éltét, S az aggódó család siratja léptét. Érzőn küzködni őt közel halállal. S a vén, végnapjain vonulva által. Vonszolja görnyedőn sok terhes évét, A jószándék segíti termetét még; Rokkanva jár, gyötörtén út porával. Rómába ér, mert vágya űzi-hajtja Hogy megcsodálja annak képemását. Kit fenn az égben látni majd remél; így én is egyre fáradok, kutatva. Úrnőm, más arcán arcodnak vonását, A vágyva-vágyottat, mi bennem él. Petrarca tragikus életérzésének egják legismertebb, sokszor és nyomatékosan megfogalmazott közhelye, hogy ő tulajdonképpen már születésétől fogva vándor, zarándok volt. Nem véletlenül használom egymás mellett a két kifejezést, hisz „világi" tematikájú műveiben örök vándor, aki a Szerelmet, illetve az egyetlen Szerelmest, azaz Laurát, valamint a Hírnevet próbálja meg elérni; keresztény-sztoikus, azaz vallásos-filozófiai ihletettségű műveiben pedig a rettegett Halál utáni remélt bizonyosságot keresi, a találkozást Istennel, zarándokként. Az idézett szonettben egyesíti és meglepő fordulattal tulajdonképpen egyenlővé teszi a két koncepciót: a római zarándoklatra Induló agg, aki a Krisztus képmását őrző Veronika-kendőt akarja látni, a hasonlat révén egybeolvad a szerelmes költővel, aki a szeretett nő arcát keresi minden más emberi arcvonásban.