Magyar Újságírók Országos Szövetsége évkönyv 1998 [antikvár]

Újságírónak lenni Mag\arországon - 1997 Újságírónak lenni Magyarországon - 1997 Az anekdotát, amely egy ősi filozófiai kérdés újra és újra visszatérő adaptálása, én Reagen egykori amerikai elnökkei kapcsolatosan hallottam. Kommunikációs igazgatója így válaszolt arra a kérdésre, hogy neki mi a feladata: „Én mondom meg az elnöknek, hogy egy ügy megítélésekor a pohár félig üres vagy félig tele van." Aki a mai magyar tömegtájékoztatás helyzetében szeretne eligazodni, először is el kell döntenie, hog>' a pohár félig tele van vagy félig üres. Ez a lényeg tapintatos megfogalmazása. A durvább dilemma viszont így foglalható össze: a káoszból haladunk a rend felé, avagy a rend bomlik fel, és adja át helyét fokozatosan a káosznak? Mint mindig, az igazság csak utólag derül ki, ha egyáltalán kiderül. Aki viszont nyakig ül a pohárban himbálódzó lében, az eléggé nehezen tudja megítélni saját helyzetét. Én is csak arra vállalkozom, hogy megpróbáljam végiggondolni: ez a tízmilliós piacra kétségtelenül túlméretezett magyar újságíró-társadalom milyen kihívásokkal kénytelen szembenézni káosz és rend között egyensúlyozva. szerkezeti kihívások A magyar újságírót a rendszerváltásig, tehát 1989 végéig nem nagyon érdekelte, hogy saját egzisztenciája, szakmai érvényesülése és tevékenysége hogyan illeszkedik bele az egész rendszerbe, amelyet ünnepi beszédek és hivatalos dokumentumok leegyszerűsítve így aposztrofáltak: „sajtó, rádió, televízió". Aki igazi karriert csinált, az rendszerint mindenütt jelen volt vagy jelen lehetett. ha a megjelenéshez szükséges alkut megkötötte a létező szocializmus játékszabályai szerint. Újságírónak leírni ekkor azt jelentette, hogy a szakma tagjai tehetségük, kapcsolataik és kinevezésük függvényében többnyire a maguk választotta műfajban és témakörben igyekeztek helytállni a hatalom és a szerkezet kínálta lehetőségek között. Ez a struktúra előbb a nyomtatott sajtóban bomlott meg, hiszen a magántőke gyors behatolása a piacra és puccsszerű hatalomátvétele azonnal megtörte a centralizált irányítás lehetőségét. Ugyanakkor a Magyar Nemzet vagy a Magyar Hírlap körüli tulajdonlási válsághelyzet jól előrevetítette az árnyékát annak, hogy az állami és egypárti irányítás alól kikerülő nyomtatott sajtó „munkásai" a struktúra szorításának enyhülése helyett sokkal inkább az elemeire szétesett rendszer hajótöröttjei lehetnek. Majd - egyebek mellett - a törvény hiánya a médiaháború első lövészárkába sodorta az elektronikus sajtó (rádiók, tévék) munkatársait, és csak a törvény életbelépése után, vagyis 1996 februárjától élték át ők is a struktúra teljes széthullását. Az ma már nem vitatható, hogy a régi struktúra soha nem áll össze, és az is biztos, hogy kevesebben vannak a mai magyar újságíró-társadalomban, akik visszakívánják a régit, mint akik nem! Csak pontosan azt nem lehet tudni, hogy az új struktúrában jut-e egyáltalán megkülönböztetett szerep az újságírói személyiség szakmai, emberi értékeinek, szociális érzékenységének, rátermettségének és tehetségének, vagy éppen az új szervezeti rend ennek elfedésével, elfojtásával, netán kizsákmányolásával a „sajtómunkásokból" „sajtóiparosokat" gyárt. A politikai uni- 11