Az elrontott japán [antikvár]

Mintha mindenről megírtam volna már mindent, ami valaha nekem fontos volt. Szomorút, keserédes mindennapokat, sokak számára érthetetlen, emiatt felháborodással fogadott kritikát. Mégsem írtam meg a legfontosabbat, a máshol-lét szépségeit. Annak határtalan kincseit, mindazt, ami engem harminc éve immár gazdagít, örömöt ad. És ez mások számára nagyrészt ismeretlen. Egykori extorvertált, zsizsegő lényem, aki egyetlen percig sem tűrte a csendet, ma már introvertált, s az extrovertáltságból mindössze annyi maradt, hogy minden kérdésre őszintén válaszolok. Miként történt ez az alapvető változás? Hogyan tudtam belsővé tenni a környezetemben tapasztalható csendet? Miért lázadtam ez ellen sokáig? Képes voltam-e véglegesen lemondani a zajról? Vajon tényleg megtanultam-e önmagam legbensőbb jelzéseire figyelni? Mindez elintézhető lenne egy legyintéssel is, ja, ezek az emigránsok, idegenbe szakadtak, kárálnak, panaszkodnak, sajnáltat-ják magukat, jól ismerjük ám mi ezt, hallom azoktól akik otthonuktól a boltig és onnan otthonukba „utaznak", de azt is csak akkor, ha muszáj. A válaszok minderre remélem, hogy megtalálhatóak ebben az esszé-gyűjteményben. Elsőként azonban hadd írjam meg ma, három évtizeddel az elmenetelem után azt, amit valójában érzek. ,1';; . li-/,.; ,! rm