33 óra [antikvár]

várhegyi György emlékére 1998. április 20-án ment el a magyar oktatásszociológia „nagy öregje", aki 76 éves korában bekövetkezett haláláig fiatal maradt. Képzettségét tekintve történelemtanár volt, és ha nem a szocializmusban éli le felnőtt éveit, valószínűleg politikus lett volna. Erre a pályára készült a MADISZ-ban, és erre predesztinálta nyitottsága, érdeklődése, igazságérzete és szolidaritása a szegényekkel, a gyengékkel és az elesettekkel. Azért nem lett politikus, mert annak a generációnak a tagja volt, amelyik számára 1956 keserű tapasztalata nyilvánvalóvá tette, hogy nyílt és tisztességes politizálásra itt és most nincs esély. Előbb tanított, majd szociológiai kutatásokba kezdett, mihelyt lehetett. Már 1963-ban tanulmányt írt a gyerekközösségekről, 1971-ben Gazsó Ferenccel és Pataki Ferenccel könyvet írt a budapesti diákok életmódjáról és Tánczos Gáborral, Ferge Zsuzsával együtt társszerzője volt annak az 1972-ben megjelent munkának, amelyik elsőként tudósított őszintén a pedagógusok helyzetéről. Ettől kezdve előbb a Fővárosi Pedagógiai Intézetben, később pedig az Oktatáskutató Intézetben számos oktatásszociológiai kutatást végzett. Kutatásai során mindvégig az iskolák belső világa, a tanárok és a gyerekek viszonya, és a hátrányos helyzetű gyerekek oktatásának problémái érdekelték. A szakmunkástanulók, az állami gondozottak, a cigány gyerekek és az iskolába nehezen beilleszkedő gyerekek helyzetét kutatta. írásait a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok feltárása és az ezeket leleplező hamis ideológiák kritikája jellemezte. Fontosnak tartotta, hogy megismerje és mások számára is megismerhetővé tegye a valóságos társadalmi folyamatokat. Kutatási eredményeit összefoglaló írásaival az oktatáspolitikusok és a pedagógusok szemléletét akarta formálni. Meggyőződése volt, hogy a szegénység átörökítésének megakadályozásában az esélyegyenlőség biztosításával az oktatásnak kulcsszerepet kell vállalnia. Várhegyi György soha nem lett „professzionális" szociológus. Bár kérdőiveket szerkesztett és összefüggéseket számolt, igazán a „terepmunkát" szerette, amikor személyesen győződhetett meg a tényekről. Jobban hitt a szónak, mint a számoknak, mindiga táblázatok mögött rejtőző emberi sorsok érdekelték igazán. Soha nem habozott kilépni a megfigyelő szerepéből, ha igazságtalanságot tapasztalt, és segíteni annak, aki rászorult. A szociológiát a közéleti aktivitás egyik lehetséges formájának tekintette, és idegen maradt tőle a hűvös, tudományos objektivitás. Nem véletlen, hogy mihelyt a rendszerváltás környékén ismét alkalom nyílt közéleti cselekvésre, azonnal szervezni kezdte az első alapítványi iskolaként bejegyzett Lauder