Rupáner-konyha 2 [antikvár]

^^^etemben először akkor kezdett el érdekelni a gasztrobloggerség, amikor megnéztem a Julié és Júlia című filmet. Aki még nem látta, az feltétlenül nézze meg, de a tábla csoki legyen odakészítve. Akkor még nem terveztem, hogy lesz gasztroblogom. Saját recepteket találtam ki, reklámként a kiadómnak, egy számomra nagyon kedves személy tanácsára kezdtem egy blogban vezetni őket. Viszonylag bonyolult ételek voltak ezek, élveztem is a kísérletezgetést, de valami hiányzott. Ekkortájt történt, hogy a sógornőm áthozta nekem a Julié és Julia-t DVD-n, hogy nézzük meg újra. Sóvárogva csodáltuk a csokoládétortát, amit a filmben sütöttek. Eldöntöttem, hogy el is fogom készíteni. Nagynehezen meg is szereztem a franciáról lefordított receptet, nem voltam rest kukoricaszirupot készíteni, és vajat habosítani hozzá. Az eredmény egy tömény, hatszorta olyan lapos valami lett, mint ami a filmben szerepelt, és aminek, gyanítom, köze sem volt az eredeti receptúrához. De legalább rosszízű volt, mellé jó drága. Sebaj, ez nem Júlia hibája, inkább csak azzal magyarázható, hogy én nem Franciaországban születtem, hanem Hartán. Mi itt lepényt szoktunk enni, és én az egytojásos kakaós piskótát többre becsülöm, mint a csoda csoki tortákat. És noha Franciaországban örömmel elfalatozgatnám azokat is egy sétálóutcai kávézóban ücsörögve, a saját teraszomon maradok a piskótánál. Es akkor eldöntöttem, hogy ez a konyhámban is így lesz. Nincs flanc, mert minek? Hisz az nem én vagyok. Ne; azt mondom, hogy felhagyok a kísérletezéssel, de nálam a sütés-főzés az esetek nagy többsé iien az egyszerűség jegyében zajlik. Másnap újabb sokk ért. Szülinapi tortakészítés kellős közepén a konyhamérlegemnei. volt képe kikapcsolni, és nekem fogalmam sem volt arról, mennyi lisztet öntöttem a tésztához. Persze tartalék elem sem volt otthon. Tíz tojás esett áldozatul, egy csomó cukor, én pedig ideges voltam. Nagyon. Megesküdtem: nem-sü-tök-töb-bet-soooo-ha!!! Másnap a lányok palacsintát kértek. Ennyit a nem sütésről! Húsz órám sem volt arra, hogy magamhoz téijek. Elemet sem vettem. Bekapcsoltam a számítógépet. Az egyik közösségi oldalon egy halom duci palacsintát láttam, zöld tányérra tomyozva. Gondoltam, lefirkantom a receptet, aztán irány a bolt elemért, ugyanis nekem még a palacsinta esetében sem mentek soha ezek a szemre dolgok. Ha valaki úgy mesél el egy receptet, hogy annyi lisztet tesz bele, amennyit megérzésre felvesz, hát én már tudom, hogy az nekem így nem fog menni. Na de sebaj, elkezdtem felírni a hozzávalókat, méghozzá BÖGRÉVEL mérve és adagolva! És az eredmény láttán teljesen feldobódtam. Hiszen még a közértig sem kellett elcaplatnom, egyetlenegy árva bögrére volt szükségem! És miközben sütöttem a palacsintát, a hozzávalókat meg csak úgy hajigáltam a bögrével, kezdtem megérteni az angolokat és az amerikaiakat, akik mindent így mérnek. Már tudtam, hogy én ezt így szeretném mostantól, és így is szeretem. így lett a Rupáner-konyhából bögrés konyha, belőlem pedig elégedett háziasszony.