Rakéta Regényújság 1980-1981. (vegyes számok) (51 db) I-III. [antikvár]

Mrs. Bixby és az ezredes bundája ROALDDAHL Mr. Bixby és neje egy eléggé kicsiny New York-i lakásban lakott. Mr. Bixby közepes keresetű fogász volt, Mrs. Bixby nagydarab, élveteg, nedves ajkú asszony. Havonta egyszer, mindig péntek délutánonként Mrs. Bixby a Pennsylvania pályaudvaron felszállt a vonatra, hogy meglátogassa idős nagynénjét Baltimore-ban. Az éjszakát is ott töltötte, és másnap tért vissza New Yorkba, még időben, hogy férjének vacsorát főzhessen. Mr. Bixby mindezt jóindulattal tűrte. Tudta, hogy Maud néni Baltimore-ban lakik, és azt is, hogy felesége nagyon szereti az idős hölgyet. Igazán nem lett volna értelme, hogy kifogást emeljen a havonta egyszeri boldog találkozás ellen. - Rendben van, csak azt ne kívánd, hogy T elkísérjelek - mondogatta eleinte. ' - Ugyan, drágám, hogy is kívánnám - fe- ; lelt Mrs. Bixby -, végtére is nem a te nagy- ^ nénéd, hanem az enyém. i így hát a dolog rendben volt. Később azonban úgy alakult, hogy a nagynéniből csupán megfelelő alibi lett. A harma- ' dik egy „ezredes"-ként ismert úriember képében ravaszul meghúzódott a háttérben, és hős-nőnk .baltimore-i tartózkodásának nagy részét ennek a kóficnak a társaságában töltötte. Az í ezredes nagy jómódban élt. Felesége nem volt, gyermekek sem vették körül, csak egy-két diszkrét, hűséges szolgáló, és Mrs. Bixby távollétében lovaglásban és rókavadászafban talált ' vigaszra. Ez a kellemes kapcsolat Mrs. Bixby és az ezredes között éveken át zavartalanul tartott. Olyan ritkán találkoztak - évente mindössze tizenkét alkalommal, ami igazán nem sok hogy alig vagy egyáltalában nem unhatták meg egymást. Ellenkezőleg: a találkozások közötti hosszú várakozás a szívek hevét csak fokozta, és minden összeborulás izgc imassá vált. - Halihó -.kiáltotta az ezredes, amikor nagy kocsijával a pályaudvaron várta. - Majdnem elfelejtettem, hogy milyen elragadó vagy. Gye-! rünk. így telt el nyolc év. Éppen karácsony előtt történt, hogy Mrs. Bixby a baltimore-i pályaudvaron várakozott' a New Yorkba induló vonatra. A találkozás í v még a szokottnál is kellemesebb volt, és Mrs. Bixby igen jó hangulatban álldogált. Az ezredes társasága mindig felvidította. Ez a férfi el tudta hitetni vele, hogy különleges tehetségekkel megáldott, igen figyelemreméltó asszony, és mérhetetlenül izgalmas is Nem úgy a fogász férj mellett; annál mintha várószobában, képes újságok közi üldögélő örök páciens lenne, akit mostanában csak nagy ritkán szólítanak be, hogy a rózsaszínű ujjak kezelésbe vegyék. Az ezredes utasított, hogy adjam át ezt önnek - szólalt meg mellette egy hang. Megfordult, és megpillantotta Wilkinst, az ezredes inasát, alacsony, szürkés bőrű fickót, aki egy nagy, lapos papírdobozt nyomolt a kezébe. - Úristen - kiáltotta elragadtatva. - Szent egek, milyen óriási doboz! Mi van benne, Wil-kins? Van valami üzenet? Üzent valamit? - Üzenet nincs - felelte az inas, és távozott. Amint már a vonaton volt, Mrs. Bixby behurcolta a csomagot a női toalett magányába, és magára zárta az ajtót. Micsoda izgalom! Karácsonyi ajándék az ezredestől. Nekiállt kibogozni a szalagot. „Fogadok, hogy ruha -mondta hangosan. - Lehet, hogy kettő. Vagy egy csomó gyönyörű alsónemű. Nem nézem meg, csak megtapogatom, és próbálom kitalálni. A színét is. És azt is, hogy mennyibekerült." Behunyt szemmel felemelte a doboz fedelét. Fél kézzel belenyúlt. A tetején selyempapír volt; érezte és hallotta is a zizegését. Valami boríték vagy névjegy is volt mellette. Nem törődött vele, matatni kezdett a papír alatt, és ujjai gyöngéd simogatással siklottak végig. - Úristen! - kiáltotta. - Ez nem lehet igaz! Tágra nyitotta a szemét, és a bundára meredt. Aztán kirántotta a dobozból. Á vastag prém csodálatos hangon súrlódott a papírhoz, ahogy széthajtotta, és amikor teljes hosszában a kezében tartotta, annyira gyönyörű volt, hogy még a lélegzete is elállt. Még soha életében nem látott ilyen gyönyörű nercet. Mert, ugye, nerc? Noná hogy nerc! És milyen csodálatos a színe! Majdnem teljesen fekete, de amikor az ablakhoz közelebb tartotta, kiderült, hogy sötétkék árnyalat is van benne, mélykék, kobaltkék. A címkére esett a pillantása. Vad labrador nerc - állt rajta egyszerűen. Semmi más, az sem, hogy hol vették, semmi. De ez - mondta rnagának - talán az ezredes müve. Az öreg róka vigyáz, hogy ne hagyjon nyomot. Okos. De az isten szerelmére, mennyibe kerülhetett? Alig mert rágondolni. Négy-, öt-, hatezer dollár? Talán még több is. Egyszerűen nem tudta levenni szemét a bundáról. És alig várta, hogy felpróbálhassa. Gyorsan kibújt egyszerű piros kabátjaból, kicsit lihegett - nem tehetett róla -, és a szeme kitágult. Úristen, milyen a fogása! És ezek a széles ujjak, visszahajtott mandzsetták! Ki is mondta egyszer neki, hogy a bundák ujjait nőstény állatok prémjéből készítik, a többit meg a hímekéből? Valaki mondta. Talán Joan Rutfield, bár Joan hogyan érthetne a nercbundákhoz? A nagy, fekete bunda úgy borult testére, mintha második bőre lenne. Csuda! Milyen fura érzés! A tükörbe nézett. Fantasztikus! Hirtelen egész lénye megváltozott. Elragadó, gazdag, csillogó, hatalmas lett egyszerre, és micsoda önbizalmát adott! Ebben a bundában aztán akárhová elmehet, és az emberek úgy nyüzsögnek körülötte majd, mint a nyulak. Az egész túl szép volt ahhoz, hogy szavakkal ki lehessen fejezni. Mrs. Bixby kivette a még mindig a dobozban heverő borítékot. Felnyitotta és előhúzta az ezredes levelét. Egyszer említetted, hogy szereted a nercet, ezért vettem neked ezt a bundái. Állítólag jó darab. Kérlek, fogadd el búcsúajándékként legjobb kívánságaimmal együtt. Ügy dönt öt lem, hogy nem találkozom veled többé. Viszontlátásra és sok szerencsét.