Szövött Himnuszok [antikvár]

Részlet: Ki énekel mit? Rég nem hallottam én a Himnuszt énekelni. 1956-ban persze, akkor igen, először és utoljára életemben; akkor folyton a Himnuszt énekeltük. Nem mintha a fülemmel ne hallottam volna számtalanszor, előtte is, utána is; és persze énekeltem is; valahányszor csak illett vagy kötelező volt, vagy, egyszerűen, úgy hozta az alkalom; valamikor: iskolai ünnepélyeken, később: már csak Szilveszterkor, inkább. De mondják, nem a fülünkkel kell hallani, hanem a szívünkkel; nem is a szívünkkel, hanem valami mással, a légzuhatagokkal, odakint, az életerővel, idebent; ha ez a kettő egyesül, akkor halljuk igazán a szimfóniákat. - És akkor már énekel is az ember. Csak hát: még 1989 megindító napjaiban is, amikor szép volt, jó volt minden, vélhettük, most majd minden jóra fordul, akkor sem szólalt meg egészen igazán a nemzeti ének; mindig volt a közös dalban valami majdnem, valami mintha; nem a jószándék hiányzott, nem is a meghatottság; ott álltunk, elénekeltük, de a lét szándéka, az nem tárult föl előttünk.