KÚT 2010. 2. szám - Gergely Jenő emlékszám [antikvár]

Pritz Pál Gergely Jenő 1944 - 2009 Mély szomorúsággal, megrendülten - az ELTE Bölcsészettudományi Kara Történeti Intézete, Történelemtudományok Doktori Iskolája, a kollégák, pályatársak, barátok nevében - búcsúzom Gergely Jenő barátunktól, szeretett kollégánktól, aki elment arra az útra, melyen minden földi test porrá és hamuvá válik. Alkotó ereje teljében december 10-én érte a - végső soron - mindig megmagyarázhatatlan, számunkra, kor- és pályatársak számára kiváltképpen megrendítő halál. Alig néhány hónapja, március 9-én - emlékezhetünk - késő délután történt, hogy a Mezőgazdasági Múzetun méltóságot sugárzó, olyannyira impozáns elsö emeleti hatalmas térségét ünneplő közönség népesítette be. S nem sok várakozás után nyílt, egyre nagyobb, odaadóbb taps hangzott fel. Tapsoltunk, mert megérkezett az ünnepelt, aki a maga szokásos szerénységével, nyugodt lépteivel vonult a főhelyre, hogy meghallgassa, majd megtett pályájára visszatekintve válaszoljon az elhangzott laudációkra. Kí gondolhatta?, nem gondolhatta senki, hogy néhány hónappal később barátunkat elragadja a halál. Gergely Jenő a 19., 20. századi magyar történelem napjainkban egyik legrangosabb, leginkább ismert művelője, a hazai felsőoktatás intézményrendszerében kimagasló helyet elfoglaló ELTE Bölcsészettudományi Kara Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének majd másfél évtizeden át vezetője, az egyháztörténetírás mestere, az utánpótlás terén kulcsfontosságú doktori iskola vezetője - volt. Kereken négy és fél évtizede találkoztunk — ugye, kedves Jenő — először, a hajdan volt kari i^úsági szervezet irodájában. Mivel Számodra más elérhető masina nem volt, az ottani írógépen kopogtad le valamely készülő, talán diákköri, ám bizonyosan a keresztényszocializmus tárgyköréből merítő dolgozatodat. Aztán (bizony, késő délután lehetett már) egyszer csak jött Vera, s hozott Néked szendvicset és almát, hogy mennél tovább tudjál nyugodtan dolgozni. Elmúlt munkás, tehát szép pillanatok, mint ahogy itt van az a másik pillanat is, amikor valamely késő őszi, estébe hajló délutánon ballagtunk vissza a kútról, akkor még igencsak spártai körülményeket árasztó Balaton-felvidéki házikómba. Én persze az alkony színeivel, a tó panorámájával, a nádasok arany barnájával, a víz ilyentájt tengerkék színével, a domboldalak rőt vörösbe fordult cserszömörce bokrainak