Bővebb ismertető
Manapság is találkozunk még azzal a vélekedéssel, hogy a színházesztétika olyan sajátos tudományág, amelyet kevesen hasznosíthatnak: csak a színházak művészei és kritikusai. E téves feltételezés szerint ilyen sajátosan "szakmai" ismeretek elsajátítására a színházba járó közönségnek, általában más tevékenységi területek művelőinek nincs szüksége. Egyrészt azért nincs, mert a színielőadás értékelésében a nézőt ízlése, igénye, főként érzelmi vonzódása vezérli. Ez a megállapítás igaz is, amennyiben a színházművészet élményszerű felfogásának spontán alapfolyamatára vonatkozik. Másrészt - széles körben elterjedt hiedelem szerint - a színházi ízlés pallérozásához elegendőek az előadott színdarabra vonatkozó irodalmi ismeretek, hiszen - ugyebár - a színielőadás művészi értékét kizárólagosan a színpadra került irodalmi mű határozza meg. Ez viszont így nem igaz, különösen ami a kizárólagosságot illeti. Ezekkel a nézetekkel az alábbiak során vitába szállok, egyúttal azzal a meggyökeresedett - és szerintem hamis - felfogással is, hogy az esztétika, s így a színházesztétika csupán a művészet - esetünkben a színházművészet - gyakorlatában hasznosítható, és sehol másutt.
Amikor ezt a szót kimondjuk, hogy színház, önkéntelenül sajátos rendeltetésű, többnyire különálló, díszes épületre gondolunk, fényben úszó, majd elsötétülő nézőtérre, ahova hosszas előkészület után a szórakozás, a művészi élmény reményében szoktunk időnként elmenni, a kivilágított színpadra gondolunk, amelyen színészek és színésznők kifestve és jellemző öltözékekben vidám vagy szomorú játékokat elevenítenek meg: a mai színházkultúra üzemszerűen működtetett intézményeire. Valóban: a színházépületekben, a mai üzemszerűen működő színházi intézményekben megtalálhatjuk a színjátszás művészetének a történelem folyamán eddig kialakult, legáltalánosabban elterjedt, fejlett formáit. De a színjátszásnak és a színjátéknak - a két kifejezés különböző jelentésű - nem mindig volt egyedüli otthona az üzemszerűen működő színházi intézmény, és ma sem az.