Az újkantianizmus gyakorlati filozófiája [antikvár]

Újkantianizmus: ez a szó egy filozófiai iskolát jelöl, de egyszersmind többet is annál. Filozófiai mozgalmat, mely a nehéz kezdetek után az 1870-es években gyorsan terebélyesedett, és ettől kezdődően egészen az első világháborúig vezető szerepet játszott Németországban, legalábbis az akadémiai tudomány területén. Hatékonyságának csúcspontja megközelítőleg a századforduló éveire tehető; az első világháborút követően majdhogynem oly gyorsan tűnt el az akadémiai látóhatárról, mint amilyen hirtelen kialakult. A háborúval együtt egy mélyreható szellemtörténeti cezúra is kijelölődött: az újkantianizmusról kiderült, hogy csupán a századvég és a századforduló filozófiája volt. Az újkantiánusoknak a fejlődés és az oktatás iránt táplált optimizmusával, a tudományba és az észbe, a megalapozható értékekbe, és egyfajta racionálisan meghatározható gyakorlatba vetett hitével szemben sokkal inkább a nietzschei álláspont bizonyult a jövő filozófiájának. Úgy alakult, hogy - a megalapozó jellegű gondolkodást radikális szkepszissel illető, az újkantiánusok által támadott - Nietzsche jóval közelebb került a XX. század szelleméhez, mint az újkantianizmus. Maga Kant is túlélte az újkantianizmust: miközben ő a XX. század szinte minden jelentős irányzata számára továbbra is komolyan vett filozófiai beszélgetőtársként szerepel, addig az újkantianizmussal való foglalkozás, már ha egyáltalán foglalkoztak vele, a lábjegyzetek közé tolódott. A mozgalom érdemi elemzése - meglehetősen tétován - az 1960-as évektől kezdődött újra, s ez is elsősorban történeti érdeklődésű volt. A nyolcvanas évek derekától jelennek meg újból az újkantianizmust szisztematikusan értékelő munkák. A szélesebb értelemben vett szakma számára azonban a dolog maradt, ami volt: az újkantianizmus csak történeti fenoménként, mint egy letűnt korszak reprezentatív filozófiája van jelen a filozófiai diskurzusában.