A hálátlanság [antikvár]

Québeci barátom, Antoine Robitaille addig ösztökélt, hogy készítsünk beszélgetőkönyvet, míg - csaknem három esztendővel ezelőtt - el nem fogadtam javaslatát már csak azért is, mert arról álmodoztam, hogy így elkerülhetem az írással járó lámpalázat. Az álomból hamar felocsúdtam, az átírás verdiktje ellen nem volt apelláta. Elegendőnek mutatkozott elolvasnom az első felvételek szövegét, hogy rájöjjek: a beszéd nem - vagy már nem - írás, hogy elmúlt a filozófiai nyelv vagy az irodalmi stílus és a társalgás művészete közötti boldog átmenet ideje. Az élőszó önmagában ma már vajmi kevéssé eleven. A hozzávetőlegesség rögtönzéssel párosul, a tiszta spontaneitást pedig kiegyenlítő automatizmus helyettesíti gyatrán. Minél természetesebbek vagyunk, annál könnyebben ének utol a klisék. Tévedés volt azt hinnem, hogy intellektuálisan rövidebb út is van. Határozottan igazat kellett adnom Béatrice Berlowitznak és Vladimir Jankélévitchnek: a magnetofon nem más, mint „a technika adta nyomorúságos és bőséges felhatalmazás arra, hogy meneküljünk a könyv magánya és az írás felelőssége elől".