Bővebb ismertető
P. Mócsy Imre SJ születésének 100. évfordulójára készülve lep meg a felismerés, hogy alakja néhány rövid év alatt vált számomra rokonszenvessé, bár sohasem láttuk egymást, és különösebb kutatómunkát sem fektettem életének megismerésébe. Kétségkívül sokat segítettek az idősebb jezsuita rendtársak anekdotái, melyeket először novícius, majd tanuló rendtag koromban hallgattam tágra nyílt fülekkel. Az asztalnál vagy „rekreációban" hallott történetek hősei gyakran voltak olyan rendtársak, akik a rendszerváltást és a magyar rendtartomány újjáéledését már nem érhették meg, de P. Mócsy mintha különösen is inspirálta volna az adomázó kedvet. Amikor a vasfüggöny bezáródásának időszakában kapott titokzatos római kiküldetésről, a kistarcsai internálótáborban megszervezett teológiai főiskoláról, vagy a gyári munka éveiről esett szó, akkor mi, fiatal jezsuiták gondolatban kicsit kihúztuk magunkat, hiszen Mócsy Imre emléke kétségkívül emelte a renoméját Társaságunknak, melyhez hozzákötöttük életünket. Talán ezért is kerültünk könnyen a hősies, és most már romantikus hangulatú múltat idéző történetek hatása alá, amelyek különben jól megfértek az örökké nyugtalan embert idéző, könnyedén tréfás epizódokkal.
Konkrétabbá és megrázóbbá tette ezeket az emlékfoszlányokat az a nap, amikor - talán 1992 tavaszán - a házi könyvtár rendezgetése során kezembe került egy megsárgult füzet, melynek címlapján Mócsy Imre neve állt, és ez a csupa nagybetűkkel szedett szó: „BEADVÁNYOM". Hamarosan elvonultam szobámba, hogy a hártyavékony, töredező lapokon nyugodtan böngészhessem az írógéppel sokszorosított indigókék színű, egyenetlen sorokat. Egy internált mondja el tiltakozásul fordulatos történetét, az igazságot, ami elítélőit a legkevésbé sem érdekli. Kíváncsiságomhoz hamarosan csodálat, hitetlenkedés és tisztelet párosult.