Én vagyok Szent-Györgyi I. [antikvár]

Prológus - Megálljon, fiatalember! Hová lesz a séta?! - kiáltott a Tengerbiológiai Intézet' idős portása a bőrruhás férfi után, aki motoros sisakját a kezében lóbálva, öles léptekkel tartott az emeletekre tartó lépcsősor felé. Az őr erőteljes hangja betöltötte az amúgy üresen kongó épületet. Dávid hátrafordult. - Joe bácsi? - kérdezte hitetlenkedve az öregurat. - Ki maga? És honnan tudja a nevemet? - tudakolta hunyorogva a rövidlátó portás. A motoros közelebb ment hozzá, hogy a férfi felismerhesse. - De hiszen ez a kis Dávid! A mi kis Davidünk - álmélkodott az öreg, miután alaposan szemügyre vette a betolakodót. - Istenem! Milyen rég nem láttalak! Ilyen pöttöm voltál csak, amikor itt fogócskáztatok a bátyáddal a folyosón - emelte fel a kezét a köldöke magasságáig az őr, miközben alaposan megnézte magának a fiút. - A szemed és a mosolyod szakasztott a nagyapádé - jelentette ki, azután elkomorodott. - Jaj, nem is mondtam még: Őszinte részvétem! Tudod, mennyire szerettük őt itt mindannyian - szorította meg Dávid kezét könnybe lábadt szemmel. Marine Biological Laboratory