Kohán György [antikvár]

Akit manapság, korunk életveszélyes bűvészinasi fejetlensége közepette, személyes létgondok és félelmek ellenére is le tud kötni a művészetek valamelyike a kikapcsolódásnál mélyebben és tartósabban, azt természetesnek találja, hogy maga a művész sem hagy fel az alkotással. Az ilyen műbarát méltán tekint megilletődve a valóban inspirált, jelentős művek alkotóira, s egyszerűen nem hiszi el, hogy eszményképül valaha azok a jelmondatbéli Múzsák állíttattak, kik "fegyverzajban hallgatni" szoktak. Ebben két okból is kételkedik: egyfelől, mert a mi nemtőink maguk tüzelték a poétát daliás időkben, hogy "fegyvert s vitézt énekeljen", másfelől meg azért, mert a Ciceró-féle latin szövegben sem a "múzsák" szerepelnek, hanem helyettük a "törvények", a "leges" szó olvasható, s így már érthető, hogy ezek, mint a higgadt mérlegelés s a rendfenntartás kezesei, nem kívánnak beleszólni a fontolatlan harci hévbe. A lényeg amúgyis az, hogy a múzsák, az idézet általános használatában, a háborítatlanságot igénylő művészetek nevében kérnek szót időről időre, jelezve, hogy minden korban újra él az igény a szuggesztív, igaz és belsőséges hangra, s az meg is teremti szószólóját, a benső sugallatból születő művészetet.