Dobszerda [antikvár]

A kedves és behízelgő hang megcsalhat. Az úgynevezett kérdezett fél, aki lehet író, rendező, színész, neves közgazdász vagy egyszerűen csak érdekes ember - nota bene: a teremtésben nincsen érdektelen ember -, azt hiheti, és azt is szokta hinni, hogy akkor érdekfeszítő egy interjú, ha ő remekül érzi magát benne. Ha úgy érzi, minden fűszálat és Himaláját el tudott mesélni. Ha úgy érzi, kiteljesedhetett, vallomása nagy ívben mutatta meg az ő fényes és egyedülálló személyiségét. Hát nem. Minden látszat ellenére Váradi Júlia nem olyan riporter, mint aki erre biztosítékot ad, amikor a delikvens orra elé helyezi a mikrofont. Kíváncsisága állandó inspirációban tartja a kérdezett felet. Hallottam már őt bátran és kérlelhetetlenül kérdezni. Hallottam, hogy fárasztja a nagy, minden hájjal megkent rablóhalat. Figyeltem szívósságát, hogyan csalogatja ki az arra érdemes delikvensből az őszintétlenséget, s tereli önellentmondásba. Figyeltem, hogyan találja meg a drámát. Maga se tudja talán, de mindig azt kutatja. Ahogy a diskurzus lassú folyásából egyszer csak partra veti magát a mondat aranyhala Nádasnál, azt hittem, a körtefám túlél engem, de hát nyilván fordítva lesz. A híres, gyönyörű, létmutató körtefa és az ő kicsi, univerzális embere. Ember és természet házassági drámája. Máskor Esterházy Péter lépett oda hozzá gyöngyöző homlokkal, miután az író vállalta a kérdezőbiztosságot valamely játékos könyvheti alkalomban, te, Juliska, nem is tudtam, hogy ilyen nehéz kérdezni. Hiszen ez egy szak-