Hegel élete és filozófiája [antikvár]

,BOLDOGOK, BOLDOGOK A HOLTAK " Csendes menet halad lassan, szótlanul a FriedrichstraBén az Oranienburgi kapu felé, az evangélikus temetőhöz. November tizenhatodika, szerda, koradélután van, az Úr 1831-ik esztendejében. Az idő ezen a délutánon Berlinben, a porosz birodalom e fiatal és büszke fővárosában, párás, szutykos, amilyen a gyászoló menet hangulata maga; egész nap nem sütött ki a Nap. Ez év nyarán Berlin nem várt vendéget kapott: az eleddig Európában ismeretlen kórt, a kolerát, - vagy, ahogy akkoriban emlegették, az „ázsiai hidrát". A gyászolók még nem tudják: a tavasz beköszöntéig másfélezer áldozata lesz a járványnak; naponta indulnak majd a kolera-hintók, késő este, az elnéptelenedett, üres utcákon, végső céljuk felé, - titokban lopva utasaikat az elkülönített temető elkülönített sírgödrének mélyébe. A halottas menet az egyetemtől indult és híres ember földi maradványait kíséri: az egyetem volt rektoráét, a filozófia tanszék hirtelen elhunyt vezetőjéét, Hegelét. Délben tartották a megemlékezést az egyetem aulájában: gyászbeszédet Marheineke, az egyetem rektora mondott. „ Mi az élet - tette fel a fájdalmas kérdést -, ha magának a halhatatlannak is meg kell halnia? Nem vitatjuk a halál jogát halottunk felett - folytatta a tudós barát -, de csak azt ragadhatta el tőlünk, ami nem ő maga volt. Mert Hegel csak az, ami a szelleme, amely egész lényén átsütött: jóindulatii, barátságos, jóakaratú lényén, ahogy az nemes, emelkedett érzületében, tisztaságában és szeretetreméltóságában, egész jellemének nagystílűségében és gyermeki egyszerűségében megnyilatkozott, s amellyel minden előítéletet könnyen megbékéltetett, ha közelebbről megismerték -; szelleme, ahogy írásaiban, úgy számtalan tisztelőjében és tanítványában is él és örökké élni fog A gondolatok birodalmának turalkodója ő, aki a szellem kikezdhetetlen kőszikláira építkezve a tudás új épületét alapozta meg