Új angyalok/Bardo (dedikált példány) [antikvár]

Én, ők Oké, kezdhetjük. Nekem még volt emlékkönyvem, tudod, amibe mások írnak bele, olyan limonádé, gejl dolgokat, hogy emlékezzem rájuk. Gyerekszerelmek, öröknek hitt barátok. Én ezeket az oldalakat nem tartom különösebben lényegesnek, el is vesztek már. Hogy akkor meg minek emlegetem? Azért, mert az utolsó oldala, csakis ez a lap mégis sokáig megvolt. Mindenhova magammal hordtam! És ne kérdezd, miért, gőzöm sincs. Somlainak hívták, csak hét évvel volt idősebb, irodalmat tanított, fülig szerelmes voltam bele. Csak rám nézett, máris mindent tudott rólam. Néha elvitt fagyizni, olykor megfogta a kezemet (Istenem!, olyankor hogy izzadt a tenyerem!), magázott. Ennyi. Akkor írta ezt, amikor elmondtam neki, hogy egy napja nem vagyok szűz. Úgy adta, ez a horoszkópom. Nem sok ibolyája lehetett a horoszkópokról, ilyen marhaságot mondani, de, hogy jobban ismert, mint én önmagamat, az fix. Utoljára, egyszer meg is csókolt. Ezt írta, már kívülről tudom: „Az idő akkor tűnik el, amikor eláll a szél. Az Élet Fája alá kucorodik, vagy füstté változik, és a felhőkbe tekeredik. Üt menti ködös árokba húzódik, szénaboglya tövébe vagy fészer alá, ahol árnyékot talál. A pillangó ott táncol az idő körül, az észre sem veszi. Tudom, nincs már sok nekem hátra, ezért szeretek az idő mellé telepedni. Amióta először megláttam a habos eget. Találkozás az ihlettel Volt, hogy ültek a sörözőben, lenn a Duna-parton, ketten, ő meg az ihlet. Komolyra próbálták fordítani a szót, de a szó csak nem akarta, öltögette rájuk a nyelvét (a magyart), emezek csak vihogtak. Idő múlt, holt idő, végül egymást kezdték el buzerálni, pajkosan élcelődtek, mint akik jóban vannak ugyan, de azért találnak egymáson fogást, ha muszáj. (Találtak.) Mondja a kopasz az angyalnak, hogy neked könnyű volt bazmeg, rég meghalt gonoszokból űzni a gúnyt. Na de most! Itt hever a téma az utcán (a téma rájuk vetette fakó tekintetét, még a rongyos vállát is megemelte egy pillanat erejéig, így jelezte emezeknek, hogy neki ugyan mindegy, nem számít, folytassák, ha úgy tartja a kedvük), mégis, hogyan fogjak én ma neki a húrok pengetésihez, nagyokos? Könnyelmű-e a lépés?, ez a kérdés. S ő mondá: Hass, alkoss, vagy menj a picsába. Ilyen hajszálfinom érvekkel terelgette őt az ezüsthajú ihlet (noch dazu még az útelágazásra is rámutatott).