Pusztából kiáltó [antikvár]

1 Kora gyermekségemre visszagondolva, hosszan elnyújtózó ház jelenik meg előttem zöld-barna mohás nádtetejével, málladozó vakolatával. A hosszú ház sarkán beteg diófa áll, alig-alig terem. Az intéző úr már emM-tette is, ki kéne vágni, de valahogy nem meri kiadni rá a parancsot. Marjay méltóságosék valamelyik őse ültethette a szabadságharc előtti időkben. Akkor még vele szemben állt a régi udvarház, amelyet előbb az osztrákok, aztán a kozákok égettek föl. A diófa megmaradt, senki sem meri elvenni a ki tudja, meddig tartó, maradék életét. A hosszú házban éppen húsz lakás van. Egy konyha, egy szoba Mai fogalmaim szerint ez a cselédház már „korszerűen" épült a múlt század vége felé, a kiegyezés meg a millennium között. A konyhában tehát nem szabadtűzhely áll, hanem tapasztott, és nem négy család birtokolja, hanem csak egy. De kemencéje nincs. Azok az udvaron áUnak, néhány méterre a konyhaajtótól, minden ötödik családnak egy, tehát összesen négy kemence. Ami meggyőző valamennyi lakás előtt, az a tüzelő. Karók között barnállik, feketéllik az évi járandóság nagy kincse, a gaUyfa és odébb tőlük a kukoricaszárkúpok. Az „udvaron" rengeteg gyermek, s ha szüleink nem látják, a szárkúpokból csenünk egyet-egyet, és usgyé, el vele a patakon túli rétre vagy a lapogatósra a szalmakazlak mögé rabló-pandúrt játszani.