Ön-sorsrontó gonosz anyám és áldozatai (dedikált példány) [antikvár]

Előszó Szigorú számvetés, szabadító szókimondás í-s A könyveket azzal szokták a tisztelt publikum figyelmébe k ajánlani - kivált a mai kultúripari reklámozók -, hogy kellemesen szórakoztatnak, elandalítanak, kikapcsolnak, eltávolítanak életünk gondjaitól, azoktól messze röpítenek, a képzelet és az illúziók világába. Udvarhelyi András Az ön-sorsrontó. Gonosz anyám és áldozatai című (ön)életrajzi regényéhez ajánló-elösorokat írva, semmi ilyesmit nem ígérhetek. A könyvíró igazmondása az elöszóírót is őszinteségre kötelezi. Annak kimondására, hogy a mű fájdalmasan megrázza, felkavarja, önmagával is kíméletlen szembenézésre készteti olvasóját, - az alcímében A szeretetlenség családi rémregénye - szereplő műfaji öndefiníció „rémregény" csak azokat vezetheti félre, akik a regényszerűséget a meseszerűséggel, a kitalációval azonosítják és nem tudják, hogy vannak tényregények is -korántsem csak Truman Capote óta, - hanem a regényírás ös-és hőskorszakától kezdve, elég utalni Defoe és kortársai „igaz történeteire". Az ön-sorsrontó ilyen alkotás. Valósághű, ha úgy tetszik, realista. Ám nem a flaubert-i „szenvedélytelenség", a vergai „személytelenség" poétikája szerint. Ellenkezőleg: a vallomástevö-elbeszélö érzelmei, szenvedései olyan mértékben áthatják, hogy inkább pszichoanalitikus öngyógyításhoz hasonlít, mint szokvány-regényhez. Udvarhelyi András nem a jelenkori regénygyárosok sikerreceptjét követi: nem a tömegízlést behízelgöen, megvesztegetően és megvesztegetetten kiszolgálni igyekszik. Öt a „pro bono malum" klasszikus elve vezérli: miként Dante, „azért, hogy elbeszélje a jót", bizony oly rettenetes, gyötrelmes dolgokat is elmond, feltár, elénk tár, amelyeknél „a halál sem sokkal rosszabb". Öntörvényűén, ahogy Udvarhelyitől megszokhattuk. És | önsorsrontóan, akárcsak a címszereplő?