Az égi sólyom [antikvár]

Viharfelhők Hunnia felett (Előszó helyett) Él egy nép a Kárpát-medencében, amelynek a tovatűnt századokban sokszor hallatszott a jajkiáltása. Feje felett kon gatták a vészharangot, de mégis mindig talpra tudott állni, megőrizve emberi tartását, életösztönét s a szülőföldjéhez való makacsul kitartó ragaszkodását. Ők a székelyek, akik büszkén vallják magukat a hunok, Attila és a legkisebb fia, Csaba maradék népe leszármazottainak. Hunnia, a birodalom hanyatlása és gyors pusztulása Attila Nagykirály halálát követően /i.u. 453-ban/ fiainak Ellaknak, az utolsó hun Nagykirálynak és Dengitziknek /társuralkodónak/ bátor kiállása, katonai sikerei és sokasodó kudarcai ellenére elkerülhetetlenné vált. Csupán Csabának /Imiknek/ sikerült higgadt, tudatos, okos diplomáciai manőverezéssel úgy lavíroznia, a Nyugat és Kelet-Római Birodalom szorító harapófogójából "kikecmeregnie", hogy még volt pislákoló remény Hunnia "feltámadására", a birodalmi egység "újra-foltozására". Csaba az onogur-bolgár fejedelmi trón megszerzésével/453-ban/nem csak rangot, uralkodói, hadvezéri tekintélyt tudhatott maga mögött, de apja előrelátó jóslatának, kérésének is már-már sikerült megfelelnie; - "Fiam! Egyszer talán majd te leszel népünk, néped, a hunok megmentője!?" És, Csabának leszármazottai révén egy ideig sikerült is a remény magvát elültetnie a hunokban, de a történelem viharai, a sokasodó háborúskodások, az Ázsiából, a kínai birodalom határai mentétől elindult néptenger árja elsodorta, magába olvasztotta utódainak még a meglévő maradékát is A békésebb, derűsebb időket aztán rendre követték a háborúk, terület és zsákmányszerző hadjáratok. Öröm és bánat, szeretet és szenvedés, születés és halál úgy vonulnak át az életen, emberi sorso-