A verőember (dedikált példány) [antikvár]

A zsúfolt munkaügyi hivatalban olvadoztam a harminckét fokos hőségben. Vártam, hogy a sorszámomat kiáltsák, s hogy lejátszódjék a havonta ismétlődő jelenet: a hölgy a pult ablaka mögött beüti a számítógépbe az adataimat, a monitoron kisvártatva megjelenik a szöveg, hogy nincs betöltetendő állás a szakmámban (kohómérnök vagyok), és azzal beüttetik a pecsét a könyvecskémbe, hogy a jövő hónapban is felnyalhassam a zsíros segélyemet, a tizenöt darab ezrest.Már a sorállás közben szemet szúrt az a köpcös, joviális, jó hatvanas forma pasas, aki félreérthetetlen érdeklődésével tüntetett ki, és aki sehogy sem illett ebbe a miliőbe. Túlságosan jól táplált volt, túlságosan derült képű és túlságosan jólöltözött; bankhivatalnoknak nézhette az ember, vagy valamilyen szélhámos középcég menedzserének.Most hozzám lépett és megszólított. Hogy volna-e néhány percem a számára? Felvont szemöldökkel bámultam rá, nem csípem se a banktisztviselőket, se a menedzsereket, de arra gondoltam, hogy sok derék fekete munkát kötöttek már meg a munkaközvetítő várójában, és semmit se veszítek azzal, ha meghallgatom. Ő meg csak mosolygott, egyszerre bíztatóan s a tolakodásáért elnézést kérőén, van itt a szomszédban egy kisvendéglő, mondta, szívesen meghívna egy sörre, ha megengedem.Belenyaltam a sörömbe, és arcrándulás nélkül figyeltem, amint legyezőszerűen kiteríti a kockás abroszra a tárcájából elővarázsolt bankjegyeket. - Tizenöt rongy - mondta, mintha nem láttam volna magam is. - Tudom, hogy ennyi a havi járadéka, és szeretném, ha beleegyezne, hogy megduplázzam.