Etnopolitika - a konfliktustól a méltányosságig (dedikált példány) [antikvár]

BevezetésAz 1990-es évekkel kezdődően a társas lét kérdéseit a legkülönbözőbb megközelítésekben vizsgáló nemzetközi szakirodalomban egyre sűrűbben lehet találkozni azzal a kérdéssel, hogy a polgárok hatalomban való egyenlő és arányos részvételét biztosítani hivatott képviseleti demokrácia képes-e szavatolni az egyének morális egyenlőségét és szabadságát, amennyiben nincs tekintettel azok identitására, kulturális és más természetű kötődéseikre. Hogy az állampolgárok - niindenekelőtt a kultúrával összefüggő - partikularitásaitól elvonatkoztató nyilvánosság és a semlegesség szempontjaira hivatkozó állami intézmények képesek-e biztosítani az alapvető emberi jogok maradéktalan érvényesülését minden állampolgár esetében, amennyiben ezen intézmények révén az államot saját érdekei szerint felhasználó valamely közösség - rendszerint az etnokulturális többség - akarata érvényesül.De nemcsak a társadalomelmélet, a gyakorlati politika is egyre sűrűbben találja szemben magát az említett dilemmákkal közös gyökerű, megoldásra váró kérdésekkel. Romániában például, az 1996-os választási fordulatot követően a magyar kisebbség - Európa egyik legnépesebb kisebbsége - politikai képviselete révén a hatalom részeseként remélte a többség és kisebbség viszonyának mindkét fél számára elfogadható, a kisebbségi kultúra biztonságérzetét szavatoló rendezését. A négyéves mandátum lezárultával és az azt követően, a 2001-es esztendő nyaráig bekövetkezett bizonyos mértékű visszarendeződés alapján nyilvánvaló, hogy ezek a várakozások hiú reményeknek bizonyultak: a kulturális jogok biztosítása és az egyenlőség intézményes feltételeinek a megteremtése tekintetében többség és kisebbség között mély szemléleti szakadék tátong.E sorok íróját természetesen ezek a szemléleti különbségek motiválják mindenekelőtt vizsgálódásaiban (és a szakadék áthidalásához való szerény hozzájárulást a kutakodás legfőbb indítékának tekinti), a jelenség mindazonáltal közel sem egyedi. Még azzal sem vigasztalhatjuk magunkat - illetve a világ szerencsésebb nyugati felét -, hogy nincs többről szó, mint a kommunizmus sajátos örökségéről, amely a hidegháborút követően ütötte fel a fejét, s a-mely ilyenként az egykori Szovjetunió befolyási övezetére korlátozottan regionális jellegű. Az elmúlt tíz-tizenöt év történéseit megközelítésünk szempontjából feldolgozó szakirodalomban egyetértés alakult ki arra vonatkozóan, hogy az egykori Szovjetunió érdekövezetébe tartozó államokban kirobbant etnikai konfliktusok és a lappangó feszültségek természete voltaképpen azonos a nyugati világban számontartott devolúciós és szecessziós törekvésekkel, vagy az egykori gyarmati világ országainak máig megoldatlan törzsi villongásaival: az ellentétek minden esetben el nem ismert, illetve kontesztált kulturális kü-