Elátkozott sporttörténetek (dedikált) [antikvár]

Címlapon a szerző dedikálásával. Lapjai és borítója hullámosak.
ELŐSZÓFÉLE Feszengek. Azt kérdezi tőlem Kovács Attila, a magyar válogatott volt kapusa, az 1984. évi bundaügy akkor még reménytelen helyzetben levő, másodrendű vádlottja — magába roskadtan, bizalmatlanul hitetlenül: — És mondd: ha mi beszélünk, ha te le is í­rsz egy-két dolgot abból, amit elmondunk, s ha ez meg is jelenik valahol, változtat az a dolgok menetén? És egyáltalán: miért akarod te tulajdonképpen mindezt megí­rni?… Most meg kellene mondanom neki: a dolgok — a sportdolgok — menetén a cikkek, a könyvek nemigen változtatnak. Meg kellene mondanom, hogy rosszak a tapasztalataim, nincsenek illúzióim, nem hiszek abban, hogy a sportban olyan nagy szavak, mint „jog”, „igazság” bárhol a világon szerepet játszanának. El kellene mondanom, hogy olyan időket élünk, amikor felmerült: a futball-világbajnokság szí­nhelye azért lesz Mexikóban, mert néhány FIFA-tagot megvesztegettek, az olimpiát pedig azért tartják Szöulban, mert a leendő rendezők pénzre átváltható repülőjeggyel “jutalmaztak” komoly, tekintélyes NOB-tagokat. El kellene mondanom, amit ő is tud: hogy 1982-ben a világbajnokságon Nyugat-Németország és Ausztria az egész világ szeme láttára játszott nyilvánvalóan előre megbeszélt eredményű meccset, amellyel mindketten a tizenkettő közé jutottak; hogy ugyanitt a bí­rók szemérmetlen módon segí­tették a rendező spanyolokat továbbjutáshoz, mert a kasszasiker fontosabb volt a “jog”-nál, az „igazság”-nál. Olyan vaskalapos országban, mint Angliában vagy éppen Belgiumban, napok alatt honosí­tanak atlétát, labdarúgót, ha egy nagy világversenyen el akarják indí­tani őket, s tették, teszik ezt mindnyájunk tudtával, szeme láttára, anélkül, hogy vizsgálat indulna, vagy ha indul is (mint a szöuli olimpiával kapcsolatban) — annak bármiféle eredménye lenne. De ha ezt elmondanám, akkor tényleg meg kellene indokolni azt is: miben hiszek mégis, miért í­rom ezt a könyvet?…