Elajándékozott évek (dedikált példány) [antikvár]

Részlet a könyvből: Bömböl a bóra a kis Porto Maurizio kikötőjében reggel óta szünet nélkül. Délután társult vele a kegyetlen jeges északi szél, a Tramontana és most mint két fékezhetetlen, elszabadult Démon süvítve nyargalásznak a vizén szörnyű hullámokat tépve rajta, megtáncoltatják a rozoga halászbárkákat, rongyolják a vitorlákat, hideg havas esőt köpnek a szegény vergődő halászok arcába, a sirályok rikácsoló vijjogása tercel a két garázda füttykoncertjéhez, aztán hirtelen neki iramodnak a partnak, felszáguldanak a Salita del Calvarion és komisz kedvükben egy olajfa derekához csapják azt az ijedt öregasszonyt, aki kimerészkedett ebbe a vad novemberi időbe. Carolina nyögve a fa törzsébe kapaszkodott, a madonnát és szenteket hívta segítségül, pamutkendőjébe befúrta fejét a verdeső jegeseső elől és rohant le a hegyen, amennyire vén lábai engedték. A Piazza del Duomon a két bitang szél közrefogta a szegény asszony - na most mozogj, ha tudsz. Se előre, se hátra. Carolina tehetetlenségében sírni kezdett... A fiam... Paolo... a kicsinyek... Giulia... Anitta... Istenem, segíts!... Csak azt a pár lépést még a Via Cerventeribe, az orvoshoz... jaj, csak elérje Arrigo Zocchi doktor lakását... jaj, madonnám... a szél nem enged, ez a gyilkos - sziszegte könnyei közt - ez az oka, ha meghal... Cégtáblát szakít a szél, odavágja éles csattanással az asszony lába elé, hogy teljesen szétkuszálja maradék erejét, de Carolina, mintha maga is elemmé válna, nekifeszíti keskeny csontvállait a szélnek és a lélek ereje viszi lábait előre a doktor kapujához, benyomja azt, az ajtót is eléri, beesik rajta. Az orvos ujságot olvas, ijedtében felugrik, mert valami vizes fekete kendő omlik elébe, alóla jajgatás hallik... Segíts, doktor! - Beszélj, Carolina! Mi van? - Haldoklik Paolo, a fiam. Gyere gyorsan, doktor!