Az ezeréves Karcsa krónikája (dedikált példány) [antikvár]

ElőszóTöbb, mint ezer esztendő telt el azóta, hogy őseink megtelepedtek ebben az országban, s megkezdték életüket. Karcsa is benne van ebben a körben, mert hiszen 815 esztendő telt el azóta, hogy III. Orbán pápa oklevele szerint a Johannita lovagokat lemondatta Karcsa Szent Margit Egyházának tulajdonjogáról, s az egri érsekség fennhatósága alá rendelte. Már pedig ha 815 esztendővel ezelőtt a karcsai egyház létezett, a templom felépítését, a felépítés dátumát figyelembe véve a faluval kapcsolatban is megállapíthatjuk, hogy Karcsa települése is több mint ezer esztendeje fennáll.Azt hiszem, nem lehet véletlen az sem, hogy napjainkban egyre több faluban tartják szükségesnek, hogy az elmúlt időszakról, falujuk történetéről a fellelhető adatok alapján könyvet jelentessenek meg.Mindez fontos dolog. Fontos elsősorban azért, mert az elmúlt 80-90 évben - hogy csak a második évezredünk utolsó száz évére utaljunk -, Magyarország igen jelentős gazdasági társadalmi változáson ment át. Ez a változás legnagyobb mértékben a falu gazdaságára, társadalmára hatott leginkább, hisz gyökeresen megváltoztatta egyrészt a lakosság ösz-szetételét, másrészt a parasztság életét is teljes egészében átalakította.Megismerhettük az átalakulás folyamatát, a változásokat a földművelés, az állattartás, az építkezés, a bútorzat, a táplálkozás, a szokások, hiedelmek, hitélet és a népköltészet területén.Tudvalévő, hogy a felsoroltak évszázadok óta hagyományozódtak, éltek tovább és tovább. Tudomásul kell azonban vennünk, hogy most a változások következtében elkezdődött kopásuk, s egyre több alkalommal, s egyre gyakrabban adnak helyet az új életformáknak a népi kultúra szinte mindegyik területén. Az óaismeret oldaláról nézve sajnálatos ez, mert a hagyomány nemcsak tükre voh az itt élő nép önismeretének, hanem jelentős eszköz is az önkényuralom idején, mivel hazánk lakóinak függetlenségi törekvéseit is szolgálta. Ezt tette akkor, amikor erre szükség volt.Napjainkban azonban az óriási változások korát éljük. S ezekben az óriási változásokban az eddig apáról - fiúra, nemzedékről - nemzedékre öröklődő hagyomány kopásának, hovatovább eltűnésének lehetünk tanúi. Elárasztott bennünket az Európához való csatlakozás szivárványos ködében a nyugatimádat. S ennek bűvöletében megtagadjuk évezredes hagyományainkat. Pedig nekünk soha nem volt, s ma sincs okunk szégyenkezni, mivel mindig megvoh a magunk műveltsége, melyet immár egy évezrede őrzünk.Erre már 1939-ben felhívta a figyelmünket Györffy István, amikor ezt írta:Ma a nyugat-európai szabású iskola és közműveltség fénykorát éljük, s a nemzetmegtartó hagyományok ápolásával nem törődünk. Valami alacsonyabb rendűségi érzés vett erőt rajtunk. Nem becsüljük azt, ami a miénk, kapva kapunk mindenen, ami idegen, ami európai". Pedig Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk az európai művelődést. Európa az egyéniséget keresi és értékeli bennünk, nem a tanulékonyságot Keresve keressük múltunkban az európaiságot, csak azért, hogy nyugat - európainak ismer-