Ahol állok, ahol megyek (dedikált) [antikvár]

Gerince megtört, deformált, ragasztása a törés mentén szétnyílt. Lapélei hullámosak, elszíneződtek. Borítói megsárgultak.
"Ma bombát dobtak ránk, de nem talált." - írtam tízéves fejjel vadonatúj zsebnaptáramba 1945. január 20-n a szövetségesek szőnyegbombázása után, amikor a légiriadót lefújták a linzi teherpályaudvaron és helyreállt a viszonylagos rend: a tüzeket eloltották, a holttesteket egymás mellé fektették, a sebesülteket elszállították, Ma már nem tudnám megmondani, hogy a Seregek Ura iránti hála késztetett-e az esemény esetlen tömörséggel való megörökítésére, vagy egyszerűen feljegyzésre méltónak ítéltem. (Egy zsebnaptárba ugyanis érdekes dolgokat illik feljegyezni.) Mert akkori életemben az ismétlődő terrorbombázások már nem mentek eseményszámba, bár nyiladozó értelmem tényleg érdekesnek tarthatta, hogy éppen bennünket nem találtak el, noha a mi szerelvényünk is telitalálatot kapott. Mindezek ellenére, nem hinném, hogy különös fordulatokban bővelkedett volna az életem, hiszen épségben túléltem a századközép infernóját, amikor a történelem ingája iszonyatos erővel jobbra lendült ki, majd ugyanolyan kíméletlenséggel balra. Szerb Antal szerint Wilhelm Meister tanulóévei alatt "a színház közegén keresztül humánussá és udvarképessé" érett. Ezt nem mondhatom el "magyarországi tanulóéveimről", csak annyit tanultam meg, hogy az élet esetlegességekből áll. Bár kétségtelenül többet tudtam meg a lét terhéről, mintha egy angliai kisvárosban nőttem volna fel. Hogy önéletírásomban sikerült-e valamit is megörökíteni a kor hangulatából, netán a Hegel által emlegetett Zeitgeistből, hogy szolgál-e életem első húsz éve némi tanulsággal, ennek eldöntésére egyedül az olvasó illetékes.