A Pünkösdnek jeles napján... (dedikált példány) [antikvár]

BEVEZETŐ Pünkösd neve a görög pentekosztész 'ötvenedik' szóból származik, ugyanis ez az ünnep a húsvétot követő ötvenedik napon kezdődik. A niceai zsinat (i. sz. 325) határozata óta a húsvéthoz alkalmazkodó pünkösd is mozgó ünnep május 10-e és június 13-a között. A zsidó vallásban a pészach utáni ötvenedik napon, sabouthkox az aratás, az elsö gyümölcsök, majd később a tízparancsolat adományozásának az emlékét ülték. A keresztény ünnep kialakulásáról a Bibliában az Újszövetségben, az Apostolok Cselekedetei 2. fejezetében olvashatunk, amikor arról ír, hogy Krisztus mennybemenetele után az apostolok, Mária és a legközelebbi tanítványok együtt maradtak, és együtt ünnepelték meg a pünkösdöt: „Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak."' A középkori egyház az ünnep keresztény jellegének hangsúlyozására templomokban megjelenítette a bibliai eseményt: a szél zúgását, mely a Szentlélek eljövetelét előzte meg, kürtökkel, harsonákkal utánozták; a „tüzes nyelveket" pedig égő kócok dobálásával vagy galambokkal jelképezték, melyeket a templom padlásáról eresztettek a hívek közé. Számos olyan kereszténység előtti tavaszi, májusi hagyomány és hiedelem őrződött meg a pünkösdi szokásokban, mely legfeljebb csak elnevezésében köthető pünkösdhöz. Az egyházak, különösen a protestáns egyházak gyakran tilalmazták a pünkösdi szokásokat, mint például a királyválasztást, pünkösdi táncot és játékokat, 'ApCsel 2,1-7.